SZÖGÉNY DANKÓ PISTA

Kedves Barátom!

Hogy miért érzek késztetést a „Dankó könyv" megírására?

Olyan vagyok, mint a halálra készülő, aki ha kell, megküzd azért, hogy könyvvel védje azt a presztízst, amelyet, úgy tetszik, senki más nem fog rajta kívül megvédeni.

Apám (1911-1983) annak a háznak a helyén épült viskóban szü­letett Szegeden, a Bihari utca 13. szám alatt, ahol Dankó Pista is meglátta a napvilágot.

Anélkül, hogy túlértékelném ezt a tényt, gondolom okom is van, jogom is van, hogy Róluk, az ismeretlenségből, a homályból magu­kat fényre küzdő, fajtájukat vállaló, ám magyarságukat is mindig és mindenkor valló alkotóművészekről szólva írjam meg magamat.

Most a XX. század utolsó éveinek haláltáncát járjuk mindnyájan, akarva-akaratlanul véve részt e pusztulatból, meg a helyében táma­dó Újból is.

S miközben csetlek-botlok Dankó életrajzának kanyargó útvesz­tői között - be kell vallanom - nincs képességem, hogy a Nagyok módján mintázzam az anyagot. Belegabalyodtam - csipkét nem tu­dok verni, de egy laza szövetű tirke-tarka szőnyeg összefódozására futotta erőmből. Mert a magam arcáról mintázom az övét - mi mást tehetnék? -, hiszen nem vagyok eredeti, mint Ő, nincsenek szellem­társaim, se fegyvertársaim, magam vagyok, aki gyufaszálként gyújt­hatok tüzet a nagy máglya alá, számítva arra, hogy el is lobbanha­tok — picinyke füstöt hagyva csak magam után.

Csemer Géza