Madarász, Hommage Á XIX. század zongorára.
A szerző utóbbi évekbeli egyik kedvenc alkotása, az Hommage à XIX. század című, kompozitóriusan és pianisztikusan brahmsi-schumanni mércével mérhető varációsorozata. Rosszmájúan azt mondhatná valaki: az elektroakusztikusan „kísérletező”, ám „hagyományosan” elsőrangú muzsikus Madarász e darabokban „éli ki”, hogy szabadon „szép-zenélhet”. De nem ez a helyzet. S nemcsak azért, mert az Hommage-hoz vonósnégyesre megírta a Reflexiókat is, ami korunk hangján „válaszol”. Hanem mert a zeneszerző színpadi vére nyilvánul meg itt is. Amiként belebújik operaszereplőinek alakjába, s ahogyan személyre szabottan komponálja versenyműveit (a fuvolaversenyek döntően különböznek aszerint, hogy Gyöngyössynek, Matuznak vagy Bálintnak írta), úgy veszi magára a barokk, illetve romantikus zene jelmezét. Játszik. Ez lételeme.(Hollós Máté)
